Alternative content

Get Adobe Flash player

Nehezen tudtam napirendre térni, az állami ajándékként kapott, hosszú hétvége pezsgő eseményei után. Szent András napja számomra az advent beálltát, a karácsonyvárást jelentette sokáig, s azt, hogy felmenőim ilyenkor fenték a kést és lesték az ólban egyre nehézkesebben mocorgót. Tömbházi életem ettől az élménytől megfosztott, ezért időm engedi, hogy évről-évre nyomon kövessem a többségiek ünneplését, s azt, ahogyan azon keseregnek, hogy valami ismeretlen oknál fogva, a román nemzet nem tudja magáénak érezni nemzeti ünnepét.

Csíksomlyó fesztivál
Csíksomlyó fesztivál


Vajon miért? – kérdezik egymástól szakértők, politikai celebek, s próbálják elmagyarázni az ünnep összrománságra vonatkozó fontosságát.

A milliókat felemésztő katonai szemle fölötti merengésemből egy bombahír térített magamhoz, pontosabban, vissza a romániai valóságba. A csíksomlyói búcsúnk világörökségi kérelme nem talált megértésre az UNESCO farizeusainál. Miért is talált volna? Románia kérte a világörökség hosszú listájára feltüntetni. A hírek arról számolnak be, hogy kérte is, meg nem is. Magyar ügy volt, de a romániai magyar bizottság nem állhatott ki érvekkel a búcsú ügye mellett. A románok pedig miért álltak volna ki? Ez nem az ő ügyük, ez nem az ő örökségük. Ez nem az ő országuk? Állítólag, a román bizottság megköszönte az UNESCO döntéshozatalát. Sokat mondó gesztus. Felénk! 

Aztán a hír nemzetközi hír lesz. A vallásos fesztiválként titulált félévezredes búcsúnk ügye feszültséget gerjeszt a magyar–román (egyébként is megromló) viszonyban, amit – a The Associated Press tálalásában – Szijjártó Péter külügyminiszter idézett elő a külügyben dolgozók felé kiadott „parancsával”. Ezt nem tudta szó nélkül hagyni a matrózvénájú Băsescu, ex-államfő sem. Süllyedő politikai árbocosáról, tengerész stílusban kiabált be Facebook-oldalán, megfenyegetve, Orbán Viktoron keresztül, Magyarországot. Most már tőle is tudhatjuk, hogy a valóságos Románia a Tiszáig tart. De vajon hol van a keleti határ? A magyar–román diplomácia megszakítását követelve, fenyegeti a Budapestről ugató politikusokat. Amikor egy román anyanyelvű állampolgár kéri számon, az ominózus oldalon, a leköszönt államelnök használt szókincsét, vállvonogató hetykeséggel válaszol: „Most szabadon beszélhetek.” És ez a válasz mindent elárul, nemcsak Traian Băsescu személyiségéről, de arról az államról, amelynek ő lehetett az államfője. 

A kommunizmus internacionalizmusa, az Európai Unió nemzetek feletti határnélkülisége sem tudta enyhíteni a román politikum mélységes ellenszenvét a nemzetállammá hazudott Románia kisebbségeivel szemben, a megkaparintott területekkel együtt járó kellemetlenséggel szemben, hogy vagyunk, és még száz év után is vagyunk ezen a földön. Pedig okos politikával, ők mindent megtettek, hogy ne legyünk. A „csíksomlyói feszt” bárcsak eltűnne a süllyesztőben, akárcsak épített kulturális örökségünk, nemesi és polgári hagyatékunk, vagy a szórványosodásra ítélt, elaprózódó közösségeink. Még nem érték el a céljukat. Ezért taktikát változtatnak. Testvéri barátságra invitálnak Sepsiszentgyörgyön, ahol egy pópa tudatja velünk, hogy – amennyiben nem ferde a szemünk és nem sárga a bőrünk, úgy – a rómaiak örökösei vagyunk, a románság testvérnemzete. Ezért kell nekünk december 1-jét ünnepelni. 

Mit jelent magyarnak lenni Romániában? Az ő szemükben, mindenképp, másodrendű állampolgárt jelent. A békés egymás mellett élés hadovái csak akkor valóságosak, ha mi adjuk fel identitásunkat, ha mi engedünk nyelvi-kulturális-nemzeti teljességünkből, mert ők, a többségiek nem ismernek kompromisszumot, tiszteletet nemzeti valóságunk felé nem mutatnak. A tolerancia fogalmát is éppen hogy tanulják. 

De mit jelent, a mi szemszögünkből, magyarnak lenni a ránk kényszerített „hazában”? Nos, ezt a kérdést ki-ki válaszolja meg önmaga számára, saját lelkiismerete szerint. 

Nagy-J. Z. 

Szükséges flash lejátszó telepítése

Get Adobe Flash player

Impresszum