Alternative content

Get Adobe Flash player

2017. október 6. / 13:05

Októberi requiem

A szabadságért, a hazáért, jobb életért, emberi méltóságért, nemzetért, éltek-haltak – hullnak ránk politikusaink szájából évről-évre a fényüket vesztett, elbitorolt, üres szólamok. Minden gyásznapon, nemzeti ünnepen, egyforma szürke szövegezéssel. Szavak, melyek már korántsem hangzanak olyan igazul, mint évtizedekkel ezelőtt.

Képünk illusztráció
Képünk illusztráció


Nem érintenek meg úgy, hogy kihúzhatnánk tőle magunkat, kiegyenesíthetnénk a megfelelési kényszertől agyongyötört gerincoszlopunkat, nem dobbannak úgy, hogy meg tudnák lódítani a szíveket, ezt az Isten adta csodát, mint egykoron, amikor a nagybetűs szó még a maga nemes, veretes mivoltában nyomot tudott hagyni bennünk.

A szó, amely úgy volt képes lüktetni a zsigerekben, mint valami ősmagyar sámán dob, melynek üzenetére összegyűlt a törzs, akár a későbbi korokban a lármafák tüzére. Mindenkori gyászuk, búbánatuk, nyomorúságuk ellenére.

Vajon hová lett az a régi, alig három évtizedes lendület, az összetartó csoda, mely glédába tudott állítani minket minden márciusban, októberben vagy bármikor, ha emlékezni hívott az ünnep, a gyász vagy bármilyen történelmi esemény, amelyet nem éreztünk, kötelességnek vagy urambocsá’ nyűgnek. És amelynek a végén nem hallottunk olyan megjegyzéseket a járdán előttünk haladóktól, hogy na ezen is túl vagyunk, siessünk, mert vár a kötelesség.

A tereken évről évre ugyanaz az 50-80 ünneplőbe öltözött ember ácsorog napi gondokba merevedett arccal, a templomi gyászszertartásokon ugyanazok ülnek a padsorokban, mint tavaly, és gyomorideget kapnak az első sorban pöffeszkedő szolgálatos politikustól, aki csak akkor nem emelkedik (ékes)szólásra, ha a jelenlévők görcsbe rándult arca láttán jobbnak látja elállni eme közutálatnak „örvendő” szándékától.

Ezekkel a sorokkal korántsem akarom sugallni, hogy a magyarból kiveszett volna minden empátia a történelmet alkotó nagy tettek iránt. Dehogy. De az istenadta népnek már mindentől olyan a szájíze, mint a cirkuszt és kenyeret a népnek szlogentől. Mert mindent, ami a szívüknek szent volt és drága, a politikai korteskedés szintjére züllesztettek, nem beszélve a magyar lakta kisebb településekről, ahol már-már fenyegetőzik a helyi „atyaisten”, ha netán valakinek megfordulna a fejében távol maradni az olcsó pártízű felhajtástól.

Így szürkültek hétköznapiakká legszentebb ünnepeink, gyászaink, amelyeket napjainkban csak egyszerűen letudunk, mint bármelyik kötelességet a sok közül.

A megyeközpontban meglehet, még ünnepibb a kabát, a cipő, a lélek. De a szürke kis Érmelléken, ahol az egypártrendszer tartja, vagy szeretné tartani kordában a népet, egyéb ünnepeken csak a kirendelt iskolásokkal mutat sokat a sajtókép. Mert ugye a látszatra is adni kell.

Gyásznap van ma, az a nap, amelyen lefejezték a nemzet vezérkarát. Adja az ég, hogy az elkövetkezendő években békésebb lélekkel tudjunk emlékük előtt fejet hajtani.

Sütő Éva, Reggeli Újság

Szükséges flash lejátszó telepítése

Get Adobe Flash player

Impresszum