A cím inkább csak erdélyi vonatkozásban helytálló, ugyanis Magyarországon mégiscsak akadtak olyanok, akik nem felejtkeztek meg arról, hogy szeptember elsején telt hatvan éve Szoboszlay Aladár és társai kivégzésének.
Az ő emlékük előtt tiszteleg az a hatszáz oldalas könyv, amelyet az évfordulón mutattak be Petőfi Irodalmi Múzeumban: Áldozatok és áldozottak címmel Vekov Károly kolozsvári történész, nemzetpolitikus, volt parlamenti képviselő rendezte sajtó alá a Szoboszlay-per anyagát, valamint a mártír pap kéziratos hagyatékát. Történészi alapossággal tárta fel azt a kontextust, amely magyarázat arra, hogy miért van még mindig annyi megválaszolatlan kérdés a legjelentősebb erdélyi 1956-os megmozdulásnak minősített mozgalom történetében.
A kötetet egyébként aSzőcs Géza elnökölte Magyar PEN Club adta ki, szerkesztője Hudy Árpád, egykori aradi újságíró.Mint talán köztudott, a temesvári születésű, Pécskán szolgált római katolikus papot alig 33 évesen állították kilenc társával együtt kivégzőosztag elé Aradon. Idén tavasszal röppent fel a hír, hogy valaki tudja jeltelen közös sírjuk helyét az aradi Alsótemetőben, de a keresés nem járt eredménnyel.
Szoboszlay Aladár pécskai, aradi, székelyföldi – főként csíkszeredai –, temesvári és bukaresti társaival hitt abban, hogy a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozása és megerősítése által megvalósulhatna a Duna menti konföderáció. Írásaiban élesen bírálja a kommunizmust, a kapitalizmust, és egy keresztény elveken és értékrenden alapuló demokrácia megvalósításának programját vázolja fel. Megrögzött sémák nélkül, valóban eredeti szempontokat felvetve ír a román–magyar viszonyról. Vekov Károly hangsúlyozta, hogy Szoboszlay írásai értékes útmutatással szolgálnak napjainkban is, hiszen nem a konfliktusokat elemezgetik, hanem arra mutatnak rá, hogy e két nemzetet mi minden köti össze, és felvázolják, hogy az összefogás hogyan akadályozhatja meg, hogy a nagyhatalmak kijátszhassák egymás ellen a kis népeket.
A mártír pap a dunai konföderációs állam megvalósítását segítő elvek és gyakorlatok felvázolásának bevezetőjében ezt is leírja: „Valósítsunk meg annyit a nemzeti gondolatból, amennyi pozitív. A nemzeti kultúra nem abból áll, hogy egy másik néppel veszekszem, hanem hogy a saját kultúrámat tökéletesítem. Ezt a nacionalizmust, ezt a l’art pour l’art művészetet nem fogják a nagyhatalmak támogatni, legfeljebb közömbösek lesznek vele szemben. Ezt csak mi magunk valósíthatjuk meg, ha igazán szeretjük azt a nációt, amelyről annyit beszélünk.”
Külön programot dolgozott ki a joggyakorlat, az üzemek részvényesítése, a gazdaság, a kereskedelem, az agrárpolitika, a külpolitika vonatkozásában, de erkölcsi forradalmat is szorgalmazott, a keresztény szellem alkalmazását az élet minden területén. „Művei azért is figyelemre méltóak, mert tudomásunk szerint korukban, azaz az 50-es évek elején és közepén messze kitűnnek egyedi jellegükkel, sajátos gondolatiságukkal és eredeti elképzeléseikkel. Nem ismerünk a Kárpát-medencében magyar szerzőtől ilyen jellegű és minőségű helyzetelemző, rendszerellenes szövegegyüttest, főleg pedig ennyire ténylegesen rendszerváltó programot” – írja Vekov Károly a most megjelent könyv előszavában.
Szoboszlay és eszmetársai azt tervezték 1956 nyarán, hogy fegyveres felkelést robbantanak, ki, már a magyar forradalmat megelőzően, de szervezési hiányosságok miatt elodázták azt egy októberi időpontra. Végül a magyar 56-tal egy időben sem sikerült kibontakoztatni Romániában a forradalmat, a szovjet intervenciót és megtorlást követően pedig már végképp nem. A román kommunista politikai rendőrség besúgók révén szerzett tudomást a kibontakozó „összeesküvésről”, 1957 őszén tartóztatták le a részvevőket. A Szoboszlay-perként ismert monstre justizmord a klasszikus koncepciós vagy kirakatper minden ismérvét kimeríti: koholt vádak, kikényszerített és meghamisított vallomások, valós védelem hiánya, perrendtartás megszegése, irányított bírók. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a legsúlyosabb vád ez volt: államellenes szervezkedés, melynek célja a fennálló „népi demokratikus” rendszer erőszakos megdöntése fegyveres úton. Összesen 57 személyt tartóztattak le, magyarokat és románokat egyaránt. Olyan személyek is fogságba kerültek, akik csak szimpatizáltak a felkeléssel, vagy csak tudtak róla, de nem támogatták. Az utóbbiaknak az volt a bűne, hogy nem jelentették a Securitaténak, hogy mi van készülőben. 1958. május 30-án hoztak ítéletet Kolozsvárott, a tíz fővádlottra – az aradi Szoboszlay Aladár, Huszár József, Alexandru Fîntînaru, a pécskai Lukács István, a marosvásárhelyi Orbán Károly, a székelyföldi Tamás Imre, Tamás Dezső, Orbán István, Kónya István, Ábrahám Árpád – kimondták a halálbüntetést a többi, szintén aránytalanul súlyos ítélettel együtt. Öten életfogytiglani kényszermunkára, a többiek pedig összesen hatszáz év kényszermunkára és súlyos börtönre ítéltettek. A börtönbüntetésre ítéltek közül két személy vesztette életét, Szörcsey Elek és Pietsch Béla, illetve a 22 évi kényszermunkára ítélt Karácsony István munkatáborban halt meg 1962-ben. A többiek az 1964-es amnesztia idején kiszabadultak, de maradandó fizikai és szellemi károsodást szenvedtek.
A tíz halálos ítéletet minden nyom nélkül hajtották végre Temesváron, máig nem sikerült kideríteni a golyó általi kivégzések pontos helyszínét, illetve hogy hová temették az áldozatokat, belügyi információk szerint valahol Aradon. A román katonai ügyészség nem siet felderíteni az egykori körülményeket és esetleg ma is élő felelősöket, hiába történt meg 2010-ben az elítéltek jogerős rehabilitálása. Elmaradt az elkobzott vagyonok visszaszolgáltatása és a meghurcoltak kárpótlása is.
