2018 Romániájában már régen megszokhattuk, hogy a valóság és a politikai kommunikáció néha fényévnyi távolságban áll egymástól. Azt ugyan nem tudni, meddig hoz még bársonyszékre, igazgatótanácsi tagságra vagy éppen készpénzre váltható voksokat az „érdekvédelmi” propaganda, az viszont napnál világosabb, hogy a tulipános sajtó termelési jelentéseit csak úgy érdemes olvasni mint az Előre cikkeit 1989 előtt, vagy éppen Orwell Angszoc sajtóját.
„Az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője, Cseke Attila rámutatott, az RMDSZ parlamenti prioritása lesz idén is a közigazgatási törvény módosítása, a cél elérni, hogy a kisebbségek által is lakott településeken megvalósuljon az utcanevek, intézménynevek kétnyelvűsítése.” – olvashattuk napokban a magyar nyelvű sajtóban. Az idézetből megtudhattunk két dolgot: eddig nem volt prioritás a „kétnyelvűsítés”, és azt is, hogy az 1989 decembere óta eltel majdnem három évtized nem volt elegendő a „szövetségnek”, hogy ezt elérje.
Nézzünk meg egy konkrét példát, a Bihar megyei Fugyivásárhely község esetét. Pár kattintás, nagyjából 15 percnyi olvasgatás és némi nyitott szemmel járás után rájövünk, hogy ebben a községben (is) bajok vannak az érdekvédelemmel.
Fugyivásárhely román többségű település, a magyarok aránya 2002-ben még 30 százalék felett volt, 2011-re viszont már csak 25 százalék körül van (mintegy 750–800 személy). A román többségű lakosság mellett él még a faluban egy pár száz fős, román anyanyelvű cigány közösség is.
A községben még Fugyiban élnek magyarok, ott számuk 360–410 fő közé tehető, amivel ott is a második legnépesebb közösséget jelentik. A község másik három településén (Alkér, Felkér, Váradalpár) mindössze pár főre tehető a magyarok száma. Községszinten a 2011-es népszámlálás szerint a magyarság aránya 17,8 százalék (1162 fő), ami közel 5 százalékpontos csökkenés a kilenc évvel korábbi népszámlálási adatokhoz képest (akkor 22,6 százalék volt).
Ezekből az adatokból akár arra is következtethetnénk, hogy erős életképes közösségről van szó, ahol magyar óvodai csoportok, valamint legalább magyar elemi iskolai osztályok léteznek. Ez sajnos csak részben igaz, hiszen Fugyiban magyar óvodai csoport régen nincs, az elegendő gyereklétszám ellenére az önkormányzat (ahol két RMDSZ-es képviselő van) és az iskola vezetése a magyar tagozat megszüntetése mellett döntött. Fugyivásárhelyen ugyan még létezik magyar nyelvű elemi, de az is veszélyben van. Az RMDSZ nem tud, vagy nem akar tenni semmit ez ellen, nem harcol az iskoláért, nem próbálja meggyőzni a szülőket, hogy ne Nagyváradra, ne román iskolába, hanem a helyi iskola magyar osztályába írassák gyermekeiket.
Nézzük mi a helyzet a nyelvi jogok terén. A község bejáratainál van kétnyelvű helységnévtábla, ami a népszámlálási adatok tükrében jó hír, hiszen akár le is szedhetné őket a román többségű önkormányzat, de nem teszik. A magyarul egyébként jól beszélő polgármester (Pop Ioan) vezette testület jóhiszeműen viszonyul a fogyatkozó őshonos magyarsághoz, amit az is bizonyít, hogy a község weboldalát megpróbálták magyar változatban is elérhetővé tenni, inkább kevesebb mint több sikerrel. Az már az „érdekvédelem” valós hatékonyságát mutatja, hogy nem sikerült találni egy embert, aki valóban magyarra fordítja a közérdekű információkat, nem pedig valami zagyva értelmetlen szövegre.
Az utcanevek tekintetében nincs különösebb „gond”, hiszen az a különös helyzet áll fenn, hogy Fugyivásárhely utcáinak nagy része nem viseli semmilyen híres ember, helyi notabilitás, vagy akár a máshol megszokott nevek egyikét sem, hanem egészen egyszerűen számozott. Az utcanév tehát például így néz ki: Strada 1. Ezt magyarra fordítani eléggé értelmetlenül hangzana. Azt nem tudni, hogy valamilyen politikai alku része-e ez a helyi furcsaság, (se Kossuth Lajos se Avram Iancu) vagy pedig túl sok amerikai filmet néztek a névadó bizottságban ülők. Ami biztos, a fugyivásárhelyi magyar nemzetiségű adófizetők egyetlen hagyományos magyar utcaelnevezéssel sem találkozhatnak településükön. Talán majd ezután, ahogy Cseke Attila ígérte. Csak legyen még kinek.
Ahogy látjuk, elég egyetlen szúrópróbaszerű, felületes vizsgálódás, és máris tapasztalhatjuk van bőven mit tenni, ha meg szeretnénk menteni a fugyivásárhelyihez hasonló állapotban levő magyar közösségeket, melyeknek se szeri se száma szerte Partiumban és Erdélyben. A kérdés csupán az, hogy az eltelt három évtizedben az „érdekvédelem” mivel foglalkozott, mert az érdekeink megvédése nem igazán látszik meg rajtunk. Az is kérdés, és ez a súlyosabb, hogy az elvesztegetett időt be lehet-e hozni valahogyan, van-e még visszaút az asszimiláció és a megszűnés meredek lejtőjén? Olyan kérdések ezek melyekre bársonyszék politizálással, óriásplakát-propagandával, és nemlétező sikerek sajtóban sulykolásával nem lehet válaszolni, és ezt az „érdekvédőknek” is pontosan tudniuk kell.
Barta Béla
