Több okból is szégyenkezhettek volna a nagykárolyi magyarok október 25-én, ha kedvük lett volna megnézni a román hadsereg önfényező ünneplését.
Az egyik ok, hogy az ünnepség eleve egy hazugságon alapul, ugyanis a román haderő hivatalosan azt ünnepli, hogy 1944-ben ezen a napon „űzték ki az utolsó megszálló fasiszta csapatokat Románia területéről”. Ezzel csak annyi a baj, hogy Nagykároly akkor éppen a Magyar Királyság területe, annak szerves része volt, 90% feletti arányban magyarok lakták, akik cseppet sem felszabadulásként élték meg a szovjet csapatok bevonulását (komoly harcok Nagykároly környékén nem voltak) és az utánuk besunnyogó román közigazgatás kiépülését, majd a kommunista rémuralmat. Felszabadulásról beszélni tehát minimum ordas hazugság. Ez a tény, vagyis hogy a lopást, hazugságot ennyi évtized után is nemzettudatuk egyik alappilléreként tartják számon mondjuk lehet a románság szégyene, de nekünk magyaroknak is akad szégyellnivalónk.
Mert ugyan mi keresnivalója lehet magát magyarnak mondó embernek egy ilyen „ünnepen” ? Akkor sincsen semmi keresnivalója, ha éppen polgármester, parlamenti képviselő, vagy a megyei tanács alelnöke. Ugyan mit ünnepelhet egy magyar elöljáró Nagyrománián? Vagy mit ünnepelhet a román hadsereg „hősi” besunnyogásán egy színmagyar városba? Ép erkölcsi érzékkel a válasz nyilvánvaló: semmit. Ezzel együtt a tegnapi román ünnepen (vagy inkább erődemonstráción) Nagykárolyban volt minden: RMDSZ-es polgármester román zászlóval, az eseményt jelenlétével legitimáló RMDSZ képviselő, és ugyancsak RMDSZ-es megyei tanácselnök is. Vagyis az összes „jó magyar” elment igazolni, elfogadhatóvá tenni a kétszeres Trianont, kifosztásunkat, megaláztatásunkat, elnyomatásunk és megalázásunk ünnepét. Mondhatnánk azt is, hogy ez Stockholm-szindróma – ami igaz is lehet – de ezek az emberek elvileg a magyar érdekeket képviselik. Elvileg. Ezek után ugyanis mindenki eldöntheti, a gyakorlatban mit is képviselnek. Mi pedig esetleg keserű humorral megköszönhetjük a hathatós érdekvédelmet …
Barta Béla
