A magyar (és a bolgár, a finn, az olasz és a román) békeszerződés végleges szövege a francia fővárosban megtartott békekonferencia után, az úgynevezett Külügyminiszterek Tanácsának New York-i ülésein készült el 1946. november 4. és december 12. között.
A második világháború utáni magyar politikai vezetés többször is jegyzékben kérte a Külügyminiszterek Tanácsát, hogy a testület hagyja figyelmen kívül a békekonferencia bizonyos ajánlásait, biztosítsa a nemzeti kisebbségek jogi védelmét és csökkentse a tervbe vett gazdasági terhek mértékét. Byrnes amerikai külügyminiszter a washingtoni magyar nagykövet tájékoztatását figyelembe véve ki is emelte Magyarország rendkívül rossz gazdasági helyzetét, Molotov szovjet külügyminiszter azonban ragaszkodott a 300 millió dolláros jóvátételi összeghez. Az Egyesült Államok végül engedett, de a két fél megegyezett a szövetséges hatalmak állampolgárainak magyarországi tulajdonát ért károk miatti jóvátétel csökkentéséről.
Az előzetes tárgyalások további érzékeny pontja volt a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kérdése, amelyek feladata az ausztriai szovjet megszállási övezetekkel való kapcsolat biztosítása volt. A brit és az amerikai diplomácia a szovjet csapatok kivonását sürgette, amire a válasz határozott nem volt.
Magyarország a területi kérdésekben sem számíthatott engedményekre, ismét a trianoni határok léptek életbe, sőt – kibővítve a pozsonyi hídfőt, a Duna jobb partján még három falu (Horvátjárfalu, Dunacsuny és Oroszvár) került a csehszlovák-magyar határ túloldalára. A magyar remények nemcsak a nagyhatalmak döntésein buktak el, ebben szerepet játszott az ország és a vele „rivalizáló” szomszédos államok háborús teljesítménye is.
A tervezet az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió érdekeit, vagy éppen érdekkülönbségeit tükrözte – egybehangzó vélemények szerint az amerikaiak és a britek hajlottak volna egy enyhébb változat elfogadására, a Szovjetunió azonban kitartott anyagi és politikai követelései mellett. A végeredmény az lett, hogy Magyarországnak még a trianoni békediktátumnál is keményebb követeléseknek kellett eleget tennie.
A békeszerződés aláírásával a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mandátuma megszűnt, s Magyarország a nemzetközi jog elvei szerint visszanyerte szuverenitását. A béke egyik cikkelye azonban kimondta: „a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lenne ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.”
A február 10-én aláírt békeszerződést a magyar minisztertanács május 16-án fogadta el, a nemzetgyűlés elé csak utólag került. A szerződés magyar jogrendszerbe való becikkelyezéséről szóló törvényjavaslatot a nyár folyamán tárgyalták, és július 2-án fogadták el a képviselők.
A magyar békeszerződésről szóló 1947. évi XVIII. törvénycikk azonban még így sem léphetett életbe, mert azt a szövetséges hatalmaknak is meg kellett erősíteniük és a megerősítésről szóló dokumentumokat letétbe kellett helyezniük Moszkvában. A szovjet politikai gépezet tevékenységének következtében az életbe lépés így egészen szeptember 15-ig húzódott, amikor már egy teljesen más politikai közeg és belpolitikai helyzet jellemezte Magyarországot.
Augusztus 31-én sor került az előre hozott, „kékcédulásként” elhíresült országgyűlési választásra, amely a Kommunista Párt győzelmét hozta. Szeptember 15-én, megszűnésekor a SZEB a kommunista vezetésnek adta át a hatalmat. A párizsi békeszerződés aláírásával tehát de jure és de facto is új történelmi korszak vette kezdetét Magyarországon.
[Forrás: multkor.hu]
