Van az az ember kategória, akinek minden megnyilvánulása csak a lét anyagi aspektusába kapaszkodás mimikrije. Az úgynevezett közéleti szereplők -főleg politikusok – között bőven találni ilyen alakokat, akik semmilyen elvet nem vallanak magukénak, semmi mellett nem állnak ki szívből, csakis érdekből. Ők ha kell a kommunista rendszer hű kiszolgálói, szájukból ki nem esik a dialektikus materializmus (nem tudják, mi az), ha kell „történelmi egyházainkkal szoros egységben” a legbuzgóbb templombajáró keresztények. Ők azok, akik március 15-én hazáról és szabadságról szavalnak, majd december elsején „Trăiască Romania Mare”-t kiáltanak, piros-sárga-kék kerettel díszítve profilképüket a közösségi hálón. Mindegy, csak hatalom, pénz, szavazat legyen.
Ők Trianon gyászos századik évfordulóján is hozták a formájukat, példamutatóan gyomorforgató és szégyenletes gesztusokkal. Hamis pátosszal szemforgató módon emlékeznek, koszorúznak Trianon napján, lobogó román zászló alatt, egy olyan településen mint például a színmagyar, érmelléki Szalacs. Íme:
Hogy mi vehet rá, egy fiatal, magát magyarnak tartó polgármestert (Horváth Béla, RMDSZ) arra, hogy éppen román lobogó alatt koszorúzzon annak a gyászos napnak a századik évfordulóján, amikor a nagyhatalmak az általa vezetett községet is odadobták épp Romániának, rejtély. Valószínűleg a világ zsidósága sem emlékezne horogkeresztes lobogó alatt a második világháború zsidó áldozataira. Van amit nem lehet és nem szabad összemosni, mert éppen lényegét veszti el. A tolvaj nem ünnepel együtt a meglopottal, az áldozat családja sem teszi ki a gyilkos mosolygós portréját a falra. A megfelelési kényszer persze nagy úr, a félelem is, de akinek nincs gerince, ne akarjon elöljáró lenni.
Sajnos az összetartozás ünnepének épp erre a napra való erőltetett elhelyezése, és az, hogy a románok ezentúl szintén ünnepelni fogják Trianont, elég nagy zavart okoz a fejekben. Ünnep-ünnep, gondolhatják sokan, gyászoltunk eleget. Csakhogy az összetartozás, a megmaradás, bár valóban ok az ünnepre, nem írja felül a traumát, nem teszi meg nem történtté a gyalázatot. Épp ezt ünneplik a románok, tudniillik legyőzetésünket, teli szájjal szidva, gyalázva a magyarságot. Épp ezen a napon román zászló alá terelni fiatalt és időset, ünnepről dadogni, épp akkora felelőtlenség mint amekkora ostobaság és képmutatás. Pedig ilyen is van, nem máshol mint a kies Kalotaszegen ahol szemmel láthatóan az egyházi és civil kádereket sem zavarja már a megszállás szimbóluma, Trianon napján. Igaz is, ünnepeljünk egyet, sírva vigad a magyar, majd Iancuék utódai hálásak lesznek érte …
Egyszóval tobzódnak a percemberkék, a konjunktúra magyarok, akik egyszerre akarnak megfelelni Budapestnek és Bukarestnek, és ezért nem átallanak egy egész közösséget megvezetni, szégyenbe hozni. Egyik zászlót sem érzik a magukénak, nem ünnepelnek és nem gyászolnak, csak a kényelmes élet ösvényét tapossák ki maguknak, nem törődve elvekkel, érzelmekkel és tényekkel. Egyetlen közük van csak Trianonhoz, az, hogy olyanok mint Károlyi Mihály, vagyis hiúk, ostobák, és önteltek, és még hatalmuk is van. Meddig még?
K. Szalárdi István
