A magyar „ősalkotmányt” Árpádházi II. András királyunk Székesfehérváron, 1222. április 24-én az állam belső rendjét szabályozó, arany pecséttel ellátott oklevél formájában adta ki, az ország Szent Istvántól nyert szabadságának helyreállítása céljából.
„Jeruzsálemi András” Aranybullája az európai jogfejlődés egyik kimagasló eredménye, de független, önálló hazai alkotás, jogállami berendezkedésünk egyik előképe.
Nevét a rajta függő hitelesítő pecsétről, az aranyból készült díszes bulláról kapta, aminek révén gyakran szoktak párhuzamot vonni közte és más „aranybullák” között, például a Magna Charta Libertatumot (1215), vagy a Német Aranybullát (1356) említve.
Jóllehet, középkori szövegről van szó, azonban a lényeg a sorok közül ma is kiolvasható. Ez pedig a hatalmasok önkényének visszametszése, és a totális állami hatalom elvetése. II. András oklevele még fontosabbá vált századokkal később, amikor az idegenből uralkodó királyaink nemzetünket a birodalmuk egyik alávetett tartományává akarták tenni. Ekkortól lett kulcsfontosságú az Aranybullában foglalt ellenállási záradék a rosszul kormányzó, a hazai szokásjogot lábbal tipró külső hatalmak ellen. Nagy Lajos királyunk 129 évvel később, 1351-ben törvényben erősítette meg az Aranybulla érvényességét.
Az Aranybulla a Szent Korona mellett talán a „magyar szabadság” legfontosabb megtestesítője, történeti alkotmányunk egyik fontos mérföldköve, amelyre esküt tenni egykor uralkodóink között hagyománnyá vált.
Az Aranybulla a magyar jogállamiság hatalmas értékű dokumentuma, mai Alaptörvényünk történeti őse.
