2021. augusztus 15-én foglalták el a fundamentalista tálibok Afganisztán fővárosát, amely egy több mint húsz évig elhúzódó polgárháborúra és amerikai jelenlétre tett pontot. A káosz és a csalódottság keltette félelmet az elmúlt egy évben a nyugati érdektelenség váltotta fel, miközben az óvatos normalizálódás ellenére az afgánok élete továbbra is nyomorúságos.
Egy évvel ez előtt hatalmas blamázzsal ért véget az Egyesült Államok és a Nyugat leghosszabb és legköltségesebb államépítési projektje, amikor Afganisztánban néhány tízezer tálib harcos végül kétvállra fektette azt az afgán rendszert, amelyet nyugati katonai támogatás hiányban a saját katonái nem tudtak megvédeni. A pánik hatalmas volt, 2021 augusztusának végéig az afgán értelmiség egy része – és aki még tudott – a nyugati haderők által biztosított légi hídon hagyta el az országot. Nincsenek adatok, de valószínűleg százezren, ha nem többen, Irán és Pakisztán felé vették az irányt, míg az afgán hadsereg tagjai – pilóták, tábornokok, egyszerű katonák – az északi szomszédok, Üzbegisztán és Tádzsikisztán felé menekültek.
A tálibok a kormányzást bátor ígéretekkel és merész médiaakciókkal kezdték. A világban róluk kialakult negatív imázst látványos intézkedésekkel akarták megtörni:
- a kisebbségek kímélése,
- inkluzív kormány,
- amnesztia az előző rendszer kiszolgálóinak
- és a lányok oktatásának biztosítása.
Csupa olyan ígéret, melyek a Nyugat számára nagyon fontosak.
Egy év elteltével felemásnak tűnik a kép. A kisebbségekkel szemben – mindenekelőtt a síita vallású hazarák ellen – jósolt genocídium elmaradt. A pastu többségű tálibok feltétel nélküli elfogadást követelnek mindenkitől, és az is árulkodó, hogy az üzbég, tádzsik, de még a hazara kisebbség soraiból már a megelőző években is többen csatlakoztak a fundamentalista mozgalomhoz. Az elmúlt évben ugyan érkeztek hírek összecsapásokról az ország északi részéről (ahol a kisebbségek élnek), de a helyzet ott is stabil.
Érdemi katonai ellenállás nincs az országban. A bukott rezsim hívei Nemzeti Ellenállási Front néven új mozgalmat szerveztek az egykori legendás parancsnok, Ahmed Sah Maszúd egyik fiának irányítása alatt, de a szervezett csak sporadikus ellenállásra képes. Még a bevehetetlennek tartott Pandzsír-völgy is a tálibok kezén van, amit mind a szovjetek, mind a tálibok első uralma ellen sikeresen tartott Maszúd. Persze a népi ellenállás jelenlegi hiánya nem jelenti azt, hogy ennek ne lenne esélye később, hiszen Afganisztán történelme éppen arról szól: ha a lakosság valamelyik szegmense elégedetlenné válik az adott uralommal szemben, egyből megszerveződik az ellenállás.
A Nemzeti Ellenállási Front mellett egyelőre jelentősebb, de még mindig mérsékelt gondot okoznak az Iszlám Állam (Horaszán tartomány) akciói. Az Irakban és Szíriában elhíresült szervezet helyi csoportja még 2015-ben jelent meg, és tavalyig csak néhány körzetben tudott gyökeret ereszteni. Nem véletlenül, hiszen mind az akkori afgán kormányerők, az USA, de még a tálibok is irtani próbálták tűzzel-vassal. A tálibok egyeduralma óta ez a nyomás csökkent, a terrorszervezet helyi csoportjai pedig szinte az egész országban megjelentek elsősorban olyanokat toborozva, akik elégedetlenek a tálibokkal. Az afgánok pragmatizmusát mutatja, hogy ennek köszönhetően olyanok is beléptek az elmúlt évben a szervezetbe, akiknek a tálibok túl puhányok, megengedőek lettek a Nyugat megnyerése érdekében bejelentett reformok miatt, de olyanok is, akik 2021 előtt a demokratikus rendszerben szolgáltak, és most az Iszlám Államon keresztül akarnak bosszút állni. A terrorszervezet továbbra is a síita hazarákat tekinti fő célpontnak, valamint azokat a tálib vezetőket, akik szerintük nem elég konzervatívak. A napokban egy neves tálib vallási vezetőt robbantott fel egy öngyilkos merénylőjük, akinek a műlábprotézisébe rejtették a robbanóanyagot.
Az inkluzív kormányra tett ígéretekből nem lett semmi. A Talibán sajátos kormányzása a 2001 előtti hagyományokat folytatja.
