Az Orbán-kormányok elmúlt évtizedének külkapcsolatait nagyjából úgy lehetne leírni, hogy a kormány folyamatosan rombolta a már meglévő, centrista erőkkel kialakított szövetségét, miközben folyamatosan abban bízott, hogy az általa intellektuálisan részben meghatározott jobboldali, szuverenista, populista erők valahogy majd képesek lesznek ezeket pótolni.
A hagyományos kapcsolatok leépítése nem stratégiaszerű volt, inkább a napi politika sodorta magával őket. Az Orbán-kormányok ideológiai jobbra tolódása sokkal kevésbé volt erre hatással, mint az a szimpla hatalomtechnikai eszköz, amelyben a belföldi erő megtartásához folyamatosan új bel- és külföldi ellenségeket kellett keresni.
A belföldi, kormánytól független infrastruktúra leépítése pedig leginkább a Fidesz német szövetségeseire volt hatással.
A németekkel kapcsolatos végső törést a CEU elüldözése jelentette, ekkor romlott meg teljesen a magyar-német viszony. Mármint nyilvánosan. A magyar-német külpolitikai kapcsolat ennél mindig bonyolultabb volt. A német külpolitikát alapvetően határozzák meg a nagy német cégek érdekei, ezeket pedig az Orbán-kormány minden esetben kiszolgálta. Ezek a vállalatok Magyarországon komoly adókedvezményeket és olcsó munkaerőt találhattak.
