A magyarság őstörténetéhez szemmel láthatólag mindenki IS ért. A székelységéhez szintén. Sudár Balázs történész kicsit letörögette e mindentudás szarvait. És nem mellesleg vázolta, hogyan gondolkozhat egy profi történész a régmúlt ugyancsak hézagosan ismert, ismerhető történelméről.
Sudár Balázs történész, turkológus, régizenész – és a Magyar Történelmi Íjász Társaság tagjaként felteszem, íjász – hatalmas telitalálattal indította előadását, amelyet az Almásy László Kultúrtörténeti Kör (és Boros Lóránd körvezető) meghívottjaként tartott Kolozsváron, a Bulgakov Kávéház irodalmi (erre az estére történelmi) szalonjában. Az előadás tárgya valóban rázós, ha szabad így fogalmazni: a magyar őstörténet. Amelyről tudjuk, hogy olyan, mint a foci. Vagyis mindenki nagyon vágja.
Erre az „alapigazságra” vetett némi görbetükörfényt Sudár Balázs telitalálatos kezdőmondata: nem normális dolog, hogy az őstörténetről történészként beszél valaki.
Legalábbis a köz tudatában. Mert hogy, ugye, az őstörténetről mindenki beszél. De nem csak egyszerű halandó polgárok, hanem komoly tudósok is: nyelvészek, régészek, egyéb, szakterületükön jeles -észek, -ászok. És meg is mondják, mi az ábra. A történész, aki ezen az estén éppen beszélt, jelezte: ez picit olyan, mint amikor a vízszerelő villanyt szerel. Mert hát itt is van cső, ott is van cső kábel, nem olyan nagy a különbség, ejsze. Fontos tudni azonban, hogy azért mégis van. Mármint különbség. Az is elhangzott, hogy biza, vannak történészek is, akik szeretnek az őstörténetről beszélni (miért is ne, teszem hozzá, ők is emberek, sőt, szakik, hát nem?), csak sajnos nem azzal a felkészültséggel, ami a témához szükségeltetik.
