Magyarországon az aktuális politikai vita arról folyik, hogy helyes-e a koronavírus válságának idején fogasra akasztani a demokráciát, vagy ha igen, meddig, milyen formában. Kár, hogy a hatékony válságkezelés és rugalmasság helyett már megint hazaárulózásra futja csak.
Hétfőn arról kellett volna szavazzon a magyar Országgyűlés, hogy meg lehet-e vitatni a március 11-én kihirdetett ún. veszélyhelyzet rendeleteinek meghosszabbítását. A meghosszabbításhoz (az azt megelőző vitához) a képviselők négyötödének támogató voksára lett volna szükség, ez nem jött össze, így a kormánypártok minden bizonnyal kétharmados formában fogják meghozni a törvényt, a legvalószínűbb forgatókönyv szerint már jövő héten.
Ha válsághelyzet (hivatalosan veszélyhelyzet) van, akkor miért nem szavazta meg a hosszabbítást a jobboldali, illetve a balliberális ellenzék? Abban ugyanis mindenki egyetért, még a Gyurcsány-féle DK is, hogy rendkívüli helyzetben rendkívüli felhatalmazással lehet csak hatékonyan intézkedni. Az egyet nem értés onnan ered, hogy a Varga Judit igazságügyi miniszter által benyújtott javaslat nem részletezi, hogy meddig tartana a hosszabbítás. Pár hónapig, a jövő évig, vagy évtizedig?
A parlament rendes működésének felfüggesztése egy demokráciában nem vicc dolga, ezért nem közömbös, hogy meddig tart ez a rendkívüli állapot. Az alaptörvény szerint ugyanis a veszélyhelyzetet alatt kihirdetett rendeletek 15 napig maradnak hatályban, utána azokat az Országgyűlésnek kell jóváhagyni. A kormánypártok valamiért nem ezt az alkotmányos utat választották, nem nyújtották be a korlátozásokat, a határlezárást kimondó rendeletek meghosszabbításának lehetőségét. A kialakult körmönfont helyzetről egyébként Bencsik János független képviselőnek sikerült a legjózanabbul beszámolni, habár a jogi hátteret kevésbé ismerő nézelődő számára is egyértelmű lehet, miről is van szó.
Egyrészt minden jel szerint a kormány sem tudja pontosan, mit is hoz a holnap a koronavírus elleni harcban, illetve mennyire sérül a gazdaság a korlátozások és a nemzetközi piac alakulásának (lassú lejtmenetének) hatására. Sajnos maga Orbán Viktor miniszterelnök sem tudott eleddig sok biztatót mondani a tömeges megbetegedések elkerülését illetően. Valóban, a betegség természete, a gyakran tünetmentesség nagyon megnehezíti a felelős döntések meghozatalát. A felelősség pedig hatalmas, ha viszont ezt a kizárólagos, a kormányt terhelő felelősséget, ami a rendeletek kihirdetésével jár, át lehet hárítani az ellenzékre, máris nyugodtabban lehet aludni.
Másrészt ha az alaptörvénybe ütköző fejtelenség nem tetszik az ellenzéki képviselőknek, elindulhat a sárdobálás, miközben a szavazás nem is arról szól, amiről kéne. Így a kölcsönös hazaárulózás közben eltörpül a felelősség kérdése, és a sajtó is rászolgálhat a mindennapi betevőre, a futószalagon gyártott karaktergyilkosságok, az immár megszokott mocskolódás formájában. Ugyanis a kétharmados kormánytöbbség így is, úgy is eléri amit akar, a közjátékkal járó politikai felelősségáthárítás és lejáratási kampány egy plusz haszon.
Ésszerű megoldás pedig létezik, és a komoly ellenzéki és kormánypárti politikusok minden bizonnyal egyetértenek abban, hogy a felelősség közös is lehet (az intézkedések megvitatása), elsősorban azért, hogy szolgálni lehessen a magyar emberek érdekeit, biztonságát. Ez pedig az alkotmányos út, szerencsére nem most, válság idején kell feltalálni a spanyolviaszt. Hogy mi fog történni valójában, az már ma, kedden kiderül, hiszen most a kormánypártok térfelén pattog a labda. Kétséges azonban, hogy eltérnének az előre megírt forgatókönyvtől.
Varga Tímea Beáta
