A holnap esedékes marosvásárhelyi megemlékezés, majd az azt követő demonstráció kapcsán egyértelmű üzenetet küldött a román hatalom. Csendben, a lehető leghalkabban követeljük jogainkat, és akkor nem lesz baj. De vívtak már ki bármilyen jogot halk könyörgéssel?
„Ne zugjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, alunni vágy.”
Petőfi örökbecsű sorai érvényesek a centenáriumi „ünneplésbe” belefeledkezett román elit hozzáállására. Az urak csendet akarnak, hogy nyugodtan emészthessék a száz esztendeje lenyelt falatot. Nem illő, hogy az áldozat kiabáljon, nem szép, hogy él még egyáltalán, mi több követelőzik. Ők azt szeretnék, polgármestertől csendőrfőnökig, prefektustól parlamenti képviselőig, hogy hallgassunk, de azt is románul, ha lehet.
Nem tetszik nekik, de kénytelen-kelletlen tudomásul veszik, hogy még élünk. Vannak még székely-magyar emberek Vásárhelyen, Marosszéken, Székelyföldön, és szerte Erdélyben. Kénytelenek a jogállam látszatát fenntartani, és ha már nem tudtak száz év alatt sem megemészteni, asszimilálni minket, hát kegyesen megengedik, hogy emlékezzünk, felvonuljunk, mi több azt is elnézik, hogy jogokat, szabadságot, önrendelkezést kérünk. Persze legszívesebben a temetőben látnának mindannyiunkat, de azok az idők már elmúltak. Most csak megfélemlíteni igyekeznek, csendre intenek, lehurrognak és a lustaságunkra, megosztottságunkra, félelmeinkre játszanak rá. Megtehetik, adtunk rá okot eleget. Lusták, megosztottak, gyávák, és közönyösek vagyunk sokszor. Most is akad olyan helyi „érdekvédelmi” szervezet amely nem veszi ki részét a gesztenye kikaparásából, még a szavak szintjén sem. Ők nem jönnek és kész.
Mérjük fel helyesen a dolgot és lássuk be, nekünk csak a hangos követelés maradt. Nincs erős, megalkuvást nem tűrő érdekvédelmünk, van helyette három pártunk. Van ugyan egy magyar kormány, amely főleg szavakban kiáll mellettünk, de nem kéri, követeli az autonómiát nemzetközi téren, inkább valamilyen egyoldalúan jó szomszédságot képzel el, ahol az autonómiát említeni is illetlenség. És nincs egy erős erdélyi székely-magyar közösség, mely képes tömeges kiállással nyomatékosítani követeléseit. De tényleg nincs? Most megmutathatjuk, hogy mégis van. A „centenáriumi” évben éppen hogy hangosabbnak és láthatóbbnak kell lennünk, mint bármikor, ha azt akarjuk, hogy egyáltalán figyeljen ránk valaki. Ha szeretnénk, hogy elmozduljunk a holtpontról, csak a tömeg erejével, létszámával, hangjával tudjuk kikényszeríteni az előrelépést. Persze csak akkor, ha nem akarunk csendes, beletörődött tragumúrák lenni végleg. Üzenjük hát meg Marosvásárhelyről Petőfivel a csendre intőknek:
„Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!”
Barta Béla
