Ha egy történelem és politika iránt érdeklődő kívülálló külföldi elolvasná a száz esztendeje Románia fennhatósága alá került magyar nemzetrész vázlatos történetét, minden bizonnyal feltűnne neki egyetlen dolog, ami egy évszázad alatt semmit sem változott: a román állam hozzáállása a magyar kisebbséghez.
Ezt a tényt pesze aktuálpolitikai célok mentén lehet tagadni, szokták is az egyes román politikai érdekcsoportok, de nem érdemes. Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, de még különösebb iskolai végzettség sem szükséges hozzá, hogy észrevegyük: Románia mint állam egyetlen dolgot akart, akar, és valószínűleg a jövőben is akarni fog velünk kapcsolatban, az pedig teljes eltűnésünk a fennhatósága alatti területről. Az elmúlt száz esztendő alatt nem akadt egyetlen olyan román kormányzat sem, amely így vagy úgy, ne a magyarok végső kiradírozásán ügyködött volna. Persze voltak időszakos eltérések a cél elérése érdekében bevetett eszközökben, a taktikában és a stratégiában is, de a végső cél ugyanaz maradt, amit a vadabb soviniszta csoportok egyetlen mondatban így foglalnak össze: „Afară, afară, cu ungurii din țară”, – vagyis ki a magyarokkal az országból.
Ennek az axiómának a tudomásul vétele, és mindenkor szem előtt tartása kéne legyen minden, az erdélyi magyarság érdekvédelmét felvállaló helyi politikai erő, és nem utolsó sorban a magyar kormány feladata. Ezt a hozzáállást és mentalitást tudomásul véve kellene megtervezni megmaradásunk rövid távú taktikai, és hosszú távú stratégiai lépéseit. Arra ugyanis számítani lehet, hogy ez a viszonyulás a következő száz évben sem fog változni irányunkban, főleg, hogy az eltüntetésünket célzó szívós munka eredményeket is hozott, bár még nem olyan mértékűeket, amilyenre a román „hazafiak” vágynak.
A zsigerileg xenofób és paranoiás román államhatalom sikerrel szabadult meg egyéb kisebbségeitől. A zsidókat kiirtották, maradékuk kivándorolt. A szászokat és svábokat előbb megtörték, majd mint a juhokat, darabonként, majd nagyobb tételekben eladták Németországnak. Mivel a magyarokat sem kiirtani, sem eladni nem lehetett, a velünk szemben alkalmazott taktika a húzd-meg, ereszd meg lett. Ennek két véglete a fizikai kiirtási kísérlet (1944, 1990), és a látszólagos területi autonómia (1952-1968) volt. A kisebb engedmények és a serpenyőbe mindig jóval nagyobb súllyal eső jogfosztások évtizedei lassú, de egyre gyorsuló, majd szinte visszafordíthatatlan lemorzsolódáshoz vezettek. A módszer sikerességét egyetlen számon mérhetjük le: 1918-ban a Romániához csatolt területen 1 653 943 magyar élt. Száz évvel később a legoptimistább becslések szerint sem lehetünk többen 1.2 millió főnél.
Árulók, kollaboránsok, pragmatista transzilvanisták
A magyarság eltüntetésének minden fázisában találtattak olyan magukat magyarnak valló egyének, szervezetek, pártok, melyek több-kevesebb nyíltsággal a román hatalom szekerét tolták, és legitimálták annak a magyarsággal kapcsolatos lépéseit. Ez a folyamat a Magyar Népi Szövetség önfeladó, kommunista társutas „érdekvédelmétől” az RMDSZ immár három évtizede tartó, a politikai prostitúció – és nem mellesleg a nemzetárulás – minden definícióját kimerítő „kislépéses” politikájáig vörös fonálként húzódik a Romániának koncként odavetett magyarság történetében.
Teljesen mindegy, minek nevezik, minek álcázzák magukat, ezek a szervezetek, és az azokat alkotó, egykor magyarnak született emberek. Létük egyetlen oka és célja: ráütni a legitimitás, az elfogadhatóság, korunkban pedig a sokat emlegetett „európaiság” pecsétjét a mindenkori román hatalom magyarokat érintő döntéseire. Egyetlen példával illusztrálva (a sok ezerből) dolgot: ha az RMDSZ-nek egyetlen szava sincs a Bánffy-vagyon visszaállamosításához – már pedig nincs – akkor kinek az érdekeit képviselik? A válasz nyilvánvaló. A példákat pedig a végtelenségig lehet sorolni.
A kiút
Ahhoz, hogy ebből a pusztulási spirálból a Romániának ajándékozott magyar nemzetrész kiszabadulhasson, sok feltételnek kellene teljesülnie. Van viszont egy, ami kardinális feltétel: önnön soraink megtisztítása. Amíg szekusok, hálózati emberek, zsarolt „érdekvédők”, volt kommunista funkcionáriusok, és azok kinevelt utódai vezethetnek félre egy közösséget, érdekvédelemnek hazudva az önfeladást, addig nincs reményünk a jövőre nézve. Amíg az erdélyi magyar társadalom nem tud megszabadulni félrevezetőitől, halálra van ítélve, legfeljebb az agónia idejét nyújthatja meg ilyen-olyan szépségtapaszokkal, a magyar kormány gazdasági köldökzsinórjára csatlakozva. Arra a magyar kormányéra, amely egyébként a könnyebb utat választva elhitte, hogy árulóink damaszkuszi úton történő hirtelen megtérése igaz, és lélekből jövő tett volt.
Hogy ez mennyire nem igaz, éppen az RMDSZ legfrissebb önmeghatározása mutat rá: pragmatisták. A transzilvanistát talán hagyjuk is, valószínű, hogy a fogalom Koós Károlyi értelmét nem is értik, de ha értenék sem érdekelné őket. Pragmatisták ők, vagyis mindig oda hajolnak, ahonnan több hasznot várnak. Nem, nem a közösségnek, hanem az etnobizniszt tökélyre fejlesztő maffiának, amely ha kell gyurcsányt hívja meg, ha kell Orbán Viktornak tapsol. Ha ezt Budapesten nem mérik fel, nincs kiút számunkra. Ha viszont felmérik, mit is jelent valójában a magyarságnak az RMDSZ 5%-on tartása hosszú távon, van esély rá, hogy megmaradjunk. Ehhez viszont nekünk kell egyértelmű jelet adnunk, miszerint nem kérünk a pragmatizmusnak becézett árulásból akkor sem, ha most éppen Brüsszelbe készülve nemzetinek, kereszténynek, és nagyon magyarnak adja el magát. Észre kell vennünk, hogy ezek ugyanazok, 1918 óta, és meg kell szabadulnunk tőlük, ha élni akarunk, és nem lassú agóniában kimúlva a történelemkönyvek lapjaira kerülni.
Barta Béla
