A katolikus egyházban a gyónás szentség, ezért a hatályos törvények is kimondják, hogy a gyóntató pap nyomozati ügyekben nem köteles terhelő tényeket bejelenteni, de a bíróság sem kötelezheti tanúvallomásra. Az egyházban történt szexuális visszaélések napfényre kerülése óta vita folyik arról, nem kellene-e bejelentési kötelezőséget előírni, ha a pap a gyónás során kiskorú ellen elkövetett szexuális visszaélésről szerez tudomást.
A gyónás (confessio) több vallásban is a bűnök beismerését, bevallását jelenti. A kereszténység kezdeti évszázadaiban, az üldözések idején sokan félelemből megtagadták a hitüket, és amikor megbánták gyöngeségüket, a közösség csak nyilvános bűnvallomás után fogadta vissza őket. A közösség Isten nevében bocsánatot nyilvánított ki feléjük. Erre utal Jézus ígérete is:
Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.
A bűnvallomás közösségi gyakorlata aztán lassan elhalt, de az ír misszionáriusok tevékenysége nyomán, a keleti keresztényeket követve egyre inkább gyakorlattá vált a nyugati egyházban is a személyes bűnbánattartás, a gyónás, az úgynevezett fülgyónás. 1215-ben a negyedik lateráni zsinat pedig kötelezővé tette az évi egyszeri gyónást. A felszentelt papok Isten helyetteseiként hallgatták meg a bűnvallást és adtak a „Szentháromság Egy Isten” nevében feloldozást.
A gyónási titok legismertebb vértanúja Nepomuki Szent János, akit IV. Vencel király felesége választott gyóntatójául. A király egy sikertelen mérgezési kísérlet után meg akarta tudni, miket szokott gyónni a felesége; mivel azonban János nem volt hajlandó megmondani, megkínoztatta és 1393-ban a Moldva folyóba dobatta.
