A szélsőbaloldal támogatását élvező spanyol szocialista kormányzat egy ideje azon iparkodik, hogy társadalmi békétlenséget szítson a múlt sebeinek felszakításával, a nemzeti oldal megalázásával. A közelmúltban elfogadott kormányhatározat – amit a parlamenttel is jóváhagyattak – értelmében el kell távolítani Francisco Franco volt államfő maradványait az Elesettek Völgyéből.
A Valle des los Caidos egy olyan nemzeti nyug- és kegyhely a spanyol királyi palotától, az Escorialtól nem messze, a San Lorenzo de El Escorial nevű településen, ahol jelképesen az 1936–39 közötti polgárháború két táborának hősi halottai nyugszanak. Egy itt kiépített mauzóleumban nyugszanak annak a győztes hadúrnak a földi maradványai, aki megakadályozta a republikánusok és anarchisták tobzódását, a kommunista hatalomátvételt Spanyolországban. Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo de Andrade (1892–1975) a nacionalista erők győzelmét követően negyedszázadon át vezette az országot, biztosítva a rendet a monarchikus állami keretek között. A hagyományos királyi hatalom az ő halála után állt helyre. Személyének és politikájának történelmi megítélése vitatott, ám a caudillót eddig holtában senki nem merte bolygatni.Elemzők a kisebbségben kormányzó szocialisták kicsinyes bosszújának vélik, hogyvalószínűleg még az idén végrehajtják az áthelyezést a Madrid melletti El Pardóban lévő családi kriptába.
Franco tábornok rezsimje nem csupán a vörösök által megszállt és uralt Magyarországról elmenekült számos magyarnak nyújtott menedéket a második világháború, illetve 1956 után, de késznek mutatkozott arra, hogy támogatást nyújtson az antikommunista magyar forradalomnak és szabadságharcnak.
„Amerika megbukott, mert egy társadalomban, ahol a hasznossági princípium mindenekfelett való, a morális felelősségérzete elsorvad” – ezt írja Márai Sándor 1957. november 5-én a naplójába, s hozzáteszi, a Nyugat magyar forradalommal szembeni árulását nem lehet megbocsátani, és senki nem hisz többé a Nyugatnak. 1956–57-ben nagyon sokan éreztek és gondolkoztak így. Pedig 1956 novemberében akadt olyan ország, ahol állami-kormányzati szinten határozott szándék mutatkozott a magyar szabadságharc megsegítésére, de ezt évtizedekig elfelejtették, illetve elhallgatták Magyarországon és külföldön is. Habsburg Ottó, az utolsó magyar királyfi és ex-trónörökös elárulta 1992-ben egy interjúban, hogy az 1956. november 4-i szovjet agresszió megindulása után mindjárt Madridba telefonált, és az ottani magyar követen keresztül katonai segítséget kért Franco államfőtől a magyar szabadságharcosoknak. Ottó szerint Franco kész lett volna segíteni, sőt „lettek volna mások is, de az amerikai kormány – főleg a szuezi ügy miatt – nem akart segíteni Magyarországnak, és ebben Nyugat-Európa Amerikát követte. Sajnos, egy nagyon rövidlátó politika miatt Magyarország háttérbe szorult, ami nem először történt meg velünk”.
Habsburg Ottó most nem a levegőbe beszélt. A Franco-kormányzat november elején valóban konkrét lépéseket tett a katonai segítség előkészítésére. Marosy Ferenc madridi magyar királyi (!) követ – aki természetesen nem a kommunista Magyar Népköztársaságot, hanem a New Yorkban székelő Magyar Nemzeti Bizottmányt képviselte Madridban 1949 óta, amikor a spanyol kormány átadta neki az 1945-ben lefoglalt magyar királyi követség épületét – memoárjában leírja, hogy Franco még november 4-én éjjel minisztertanácsot hívott össze, amelyen elhatározták, hogy önkéntes hadsereget küldenek Magyarországra. Agustín Munoz Grandes tábornok, védelmi miniszter lemondott a posztjáról, mivel ő lett volna az expedíciós hadsereg parancsnoka. Franco elrendelte, hogy egy hadosztálynak szükséges fegyvert, lőszert és felszerelést helyezzenek készenlétbe a madridi repülőtéren. A terv szerint az önkéntes hadsereget repülőgépeken szállították volna Sopronba.„Sajnos a nagylelkű terv megvalósítására Amerika szégyenteljes magatartása és az események gyors lepergése következtében nem került sor” – írja Marosy.
A katonai expedíció lényegében három ok miatt hiúsult meg. 1956-ban Spanyolország nem rendelkezett olyan szállító repülőgépekkel, amelyek Madridtól Sopronig a távolságot üzemanyag-utánpótlás (leszállás) nélkül meg tudták volna tenni. Ezért amerikai kölcsöngépekre lett volna szükség, vagy közbeeső leszállásra. Utóbbira nem adott volna engedélyt a semleges Svájc és Ausztria, a Magyarországgal szomszédos kommunista államok pedig még kevésbé. Így a kulcs az Egyesült Államok kezében volt. A november 6-án újraválasztott amerikai elnök, Eisenhower és Dulles külügyminiszter azonban már október végén a szovjet vezetés tudomására hozta, hogy az USA nem fogja fegyveresen támogatni a magyarokat. Az amerikai vezetés egyetlen kelet-európai csatlós állam szabadságtörekvései kedvéért sem akart katonai konfliktust kockáztatni az akkor már egyenrangú atomnagyhatalomnak számító Szovjetunióval.
Másrészt az elnökválasztási kampány és a szuezi válság sokkal fontosabb volt Eisenhowernek és embereinek, mint a magyar ügy. Ennek logikus következménye volt, hogy az amerikai vezetés nem támogatta a spanyol segítségnyújtási szándékot, ellenkezőleg. A State Department szigorúan titkos táviratot küldött az USA madridi követségének, amely szerint „az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül”. Továbbá az Egyesült Államok kormánya határozottan sürgette a spanyol kormányt, hogy „a lehető legóvatosabban vizsgálja meg, milyen következményei lennének a katonai intervenciónak Spanyolország és Nyugat-Európa számára”.
Az történt tehát, hogy a szavakban, propagandában szabadságpárti és szovjetellenes amerikai vezetés – amikor tettekre került volna a sor – nem támogatta a magyar szabadságharcosokat és az őket ténylegesen megsegíteni kívánó spanyolokat, sőt ez utóbbiakat kifejezetten lebeszélte a már előkészített katonai intervencióról. Pedig akár százezer spanyol önkéntes is jött volna Magyarországra. A szabadságharc leverése után Marosy követ élete egyik leghatásosabb beszédét mondta el a legnagyobb madridi színházban: „A világ csak bámul, csodál, de nem mozdul!” És ahogy egy spanyol jezsuita pap írta versében: „Kicsi húgunk, te drága! / Magadra hagytunk Tégedet. / Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva, / S Európa szívéről letéptek rőt kezek. / Keresztútján a művelt világnak / Magadra hagytunk Tégedet.” (Tollas Tibor fordítása)
A Nyugat magára hagyta a magyar népet az iszonyú túlerőben levő szovjet megszállókkal szemben. Úgy jött el 1956 karácsonya, hogy mint Márai írja feledhetetlen, felülmúlhatatlan versében: „Ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon.”
