Eliszej Rjabukon májusban ünnepelte volna a 14. születésnapját. Eltemetni csak bő egy jónappal halála után, az orosz csapatok kivonulásával tudták a Kijevtől keletre lévő Brovariban. „Március 11-én engedélyt kaptunk az oroszoktól a távozásra. Még integettek is nekünk, meg szerencsét kívántak. Aztán ahogy átvágtunk a mezőn, minden oldalról tüzet nyitottak ránk” – mesélte fia határáról édesanyja, Inna Rjabukina.
Öt autóval vágtak neki a mezőnek, Inna és hároméves fia másik kocsiban utazott, mint a 13 éves nagyobbik fia. Eliszejék autójában senki se élte túl az orosz támadást. „A hároméves fiamat csak úgy sikerült megmentenem, hogy a mezőn átkúszva, a kapucnijánál fogva húztam magam után. Kész szerencse volt, hogy bármelyikünk túlélte” – mondta Inna, akit állítása szerint csak kisebbik gyermeke túlélése tart életben.
Ukrajnában ezidáig a legfőbb ügyészség jelentése szerint már 205 gyermek vesztette életét a harcokban, további 367 pedig megsebesült. Közülük több tucatnyit az ohmatgyiti kórházban ápolnak, köztük a hatéves Danijil Avdejenkót, aki Csernihivben sérült meg egy aknatámadásban. A robbanás után, ami őt és szüleit is leterítette, apja hívó szavára még azt felelte, hogy jól van, de amikor talpraállt, apja, Olekszandr szerint azonnal látható volt, hogy milyen súlyos sérülései vannak. „Az egész testét repeszek szaggatták, rengeteg vér volt” – mesélte. A támadás után mindhármukat más kórházba szállították, így Olekszander Advejenko négy napon át azt se tudta, hogy neje és fia életben maradt-e. Danijil fejéből már kioperálták a repeszeket, de a hátában még maradtak. Ennek ellenére jókedélyű, írja a BBC.
A háború súlyos pszichés terheket ró a gyerekekre. Apja szerint Danijil magát hibáztatja a történtekért, mert „mielőtt megtörtént [az aknatámadás], mondtam neki, hogy menjen le a pincébe az anyjához, de ő ragaszkodott hozzá, hogy kijöjjön hozzám. Elmagyaráztam neki, hogy nem az ő bűne. Mind elmagyaráztuk”.
Pszichés sebeik azoknak is vannak, akik testi sérülések nélkül megúszták. „Február 24-én, amikor elkezdődtek a harcok, megrendültem. Csak egy normális napra készültem, hogy iskolába megyek, leckét írok, aztán játszom. Anyukám bejött a szobába, hogy csomagoljak össze pár dolgot. Onnantól a pincében éltünk. Nagyon nehezek voltak az éjszakák” – mesélte Ilja Bobkov, aki a szerencsésebbek közé tartozik, mert márciusban sikerült elmenekülnie családjával Bucsából, ahol aztán az oroszok tömeggyilkosságokat követtek el. De menekülés közben kiégett házakat, megsemmisített tankokat és holttesteket látott. „Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a háború még mindig körbevesz. Álmaimban az oroszok megölik vagy elrabolják a családomat, én meg hideg verejtékben úszva ébredek” – mesélte.
Bobkov nagynénje, Valentina Szokolova a családjával, Bobkovékkal együtt tudott elmenekülni. Ő azt mesélte, hogy folyamatosan próbálták elterelni a gyerekek figyelmét játékokkal, családi fényképekkel, de gyakran kényszerültek nehéz beszélgetésekre is, például amikor fogyóban volt az élelmük. „Azt mondtam nekik, hogy a kenyér és a víz a legfontosabbak. Meg kellett értetnem velük, hogy korábban más életük volt, megvolt mindenük, iskolába jártak, meg játszottak. Most meg meg kell tanulniuk mindezek nélkül élni. Azt mondtam nekik, hogy eljött az ideje, hogy felnőjenek” – mesélte.
A BBC cikke szerint ukrán gyerekek egy teljes generációját fosztotta meg a háború a normális gyerekkortól. Az ENSZ becslése szerint az összesen 7,8 millió ukrán gyermek kétharmada kényszerült elhagyni otthonát. És egyelőre még azt se tudni, hogy mikor térhetnek vissza korábbi életükhöz.
