A XV. század középső évtizedeire a Magyar Királyság immár csaknem egy évszázada vívta fokozódó harcát a megállíthatatlanul terjeszkedő Oszmán Birodalommal. A tragikus keresztény vereséggel végződő nikápolyi csata után, 1396-tól hazánk egyre inkább defenzívára kényszerült, mindennapossá váltak a török betörések, Szerbia 1439-es eleste után pedig a déli határ közvetlen frontvonallá vált.
Eközben belföldön Luxemburgi Zsigmond halála után még inkább meggyengült a királyi hatalom, az ország belső viszálykodás és hatalmi harcok színterévé vált: ezek az évtizedek manapság még úgy is megihletnének pár évadot a Trónok harcából, ha a forgatókönyvírók meg sem erőltetik a fantáziájukat.
Minden, akár joggal felróható hibája ellenére a magyar nemesség mégis megpróbált tenni az ország védelme érdekében. Részben ezért is választották Habsburg Albert 1439-es halála után fia, a még csecsemő László (a későbbi V. László) helyett I. Ulászló lengyel királyt a magyar trónra.
Az új uralkodó és a magyar elit tagjainak többsége pedig támogatta Hunyadi János törekvését, aki aktív, kezdeményező fellépéssel az ellenség területére igyekezett áttolni a hadszínteret. Ulászló jóvoltából Hunyadi temesi ispánként, erdélyi vajdaként a leginkább fenyegetett délkeleti határvidék katonai vezetője lett, ezzel pedig a török háborúk is új lendületet kaptak.
