Mikor hazudik egy politikus?

A hazugságkutatás szakirodalma és a sánta kutyás népi bölcsesség egyaránt úgy tartja, hogy bár valóban vannak őstehetségek, tökéletesen hazudni képtelenség, mindenki elárulja magát valamivel. És ehhez még politikusnak sem kell lennie.

Az alaphelyzet pofonegyszerű: valaki mond valamit, amiről tudja, hogy valójában nem is úgy van, a hallgatósága pedig gyanakodni kezd. Még csak ismernie sem kell feltétlenül a tényleges igazságot, elég, ha megérzi, hogy itt és most valami nem stimmel. Egy gesztusból vagy testtartásból, egy különös szóhasználatból, egy hangszínből vagy hangsúlyból, a szemmozgás irányából vagy hosszából.

A közszereplők helyzete persze speciális, hiszen jóval kevesebb spontán helyzetben láthatjuk őket, viselkedésük és mondókájuk jórészt begyakorolt, ám még ez sem elég ahhoz, hogy az önleleplezés apró jelei teljesen eltűnjenek. Hogy miért? Mert végső soron ők is csak emberek.

Szívmelengető volna mindezt úgy értelmezni, hogy még a legvásottabb politikusokban is motoszkál mélyen legbelül valamiféle lelkiismeret, amely a metakommunikációjukon keresztül akaratlanul, de annál diadalmasabban utat tör magának. A valóság ehhez képest kiábrándítóan banális: gördülékenyen hazudozni egész egyszerűen túl strapás, legfeljebb pillanatokra sikerülhet bárkinek – és ennek nem morális, hanem biológiai okai vannak.

Szervezetünk, idegrendszerünk teljesítőképessége véges, abszolút határokkal bír. És e határok nincsenek is oly messze, mint hinnénk.

TOVÁBB OLVASOK!

Forrás: