A gyalázatos, és a maga nemében páratlanul ostoba és gonosz trianoni békeszerződéssel kapcsolatban mai napig számos tévhit, legenda és mítosz kering, amelyeket sokan az internet lehetőségeivel élve újra meg újra bedobnak a köztudatba. Élen járnak ebben a dicstelen tevékenységben a lájkvadász álhírportálok, melyek jól felfogott érdekből dobálóznak a fájdalmas történelmi esemény feltupírozott részigazságaival, vagy a vele kapcsolatos rég megcáfolt városi legendákkal. Mivel mi úgy gondoljuk, hogy a trianoni döntés önmagában is eléggé szörnyű és ostoba volt, igyekszünk megcáfolni ezekből a legendákból néhányat.
Száz év elteltével, azaz 2020-ban a trianoni békeszerződés hatályát veszti
Ennek a mítosznak semmiféle alapja nincs, a békeszerződés szövege nem tartalmaz időkorlátot még titkos záradékban sem, vagyis az ott leírt rendelkezéseket, az „új határt” örök érvényűnek tekintette.
Még nyomósabb érv, hogy Trianon nem is vesztheti hatályát, mert már rég érvénytelen. Egészen pontosan 1947. február 10. óta, amikor Magyarországgal aláíratták a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződést. Ebben rögzítették hazánk trianoni határait azzal a különbséggel, hogy Csehszlovákiának juttattak három falut a Duna jobb partján. Vagyis a magyar határokat máig érvényesen párizsi és nem trianoni dokumentum tartalmazza.
Tudunk harmadikat is. A rendszerváltás után a magyar kormányok sorra alapszerződéseket kötöttek szomszédainkkal, amelyek minden esetben kimondják: a közös határ sérthetetlen, elismerik a másik fél területi integritását, területi követelésük nincs és nem is lesz egymással szemben.
Trianon ide vagy oda, Magyarország a ’90-es években ismételten, önként és örökre lemondott az elcsatolt területekről.
Georges Clemenceau annyira utálta magyar menyét, hogy Trianonnal állt rajta bosszút
Georges Clemenceau fiának, Michelnek a felesége tényleg magyar volt, Michnay Ida, akitől két gyermeke született. Hamarosan azonban elváltak, és a gyerekek elhelyezése körül perpatvar kerekedett, a fiatalok kapcsolata megromlott. Clemeceau és Michnay levelezéséből viszont kiderül, hogy após és meny között nemhogy rossz, hanem bensőséges volt a kapcsolat – tudtuk meg Ablonczy Balázs történésztől, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főmunkatársától. Ida a család mellett maradt, a Clemenceau-kastélyban élt és hunyt el 1983-ban.
Akkor honnan a pletyka? A Tigris 1919-ben már 78 esztendős volt, sokat betegeskedett, és világ életében mogorva embernek ismerték, valójában senkit nem szeretett. Saját köztársasági elnökéről például azt mondta: „A világon két felesleges dolog van, a vakbél és Raymond Poincaré”. A román miniszterelnököt, Ion Brătianut is kifejezetten utálta…
A magyar békedelegáció, a benne helyet foglaló Apponyi Albert, Teleki Pál, Bethlen István a diplomáciában egyáltalán nem Clemenceau pokróc modorához volt szokva. Ráadásul a francia politikus akkoriban a végletekig feszült is lehetett: köztársasági elnöknek jelöltette magát, a választás épp a finisében volt azokban a napokban. A magyar küldöttség tehát érezhette úgy, hogy viselkedése nekik, illetve a magyar ügynek szól. Pedig nem. Hajthatatlan, kemény ember volt, megalkuvás nélkül képviselte Franciaország vélt vagy valós érdekeit. Az már más kérdés, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia helyén létrehozott franciabarát kisantant államok mennyire váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Segítünk: semennyire.
De ott és akkor Clemenceau döntését csakis az vezette, hogy egy francia érdekszférába tartozó tömb állja útját a szovjet-orosz kommunizmusnak, és fenyegető súllyal legyen jelen Németország hátában, mert erre a Monarchia nem alkalmas.
Román örömlányok befolyásolták az antant vezető politikusainak döntését
Nagyon röviden annyit mondhatunk, borzasztó erős volt a román lobbi Párizsban, amelynek színhelye román-francia arisztokraták szalonjai voltak. Nyilvánvalóan nem lehet kizárni, hogy itt örömlányok is megfordultak, de ki tudja, mi történt a zárt ajtók mögött? Erre alapozni, illetve csupán ennek tulajdonítani döntéseket nem életszerű – mondja a történész.
Tudjuk azt is, a korszak egyik celebjének számító Mária, Románia királynéja – egyébként angol, Viktória királynő unokája – 1919 március-áprilisában találkozott a döntéshozókkal, kíséretében számos kikapósnak ismert hölggyel. De ez nem bizonyít semmit.
Mária célja egyébként inkább Brătianu népszerűtlenségének helyrebillentése, illetve a teljes Bánság feletti fennhatóság elérése lehetett – a „nagyok” ugyanis nem felejtették el, hogy a Román Királyság 1918-ban különbékét kötött a központi hatalmakkal.
A csehek hajózhatónak hazudták az Ipolyt és a Ronyvát, hogy határfolyónak lehessen őket kijelölni
Ilyenről szó sem volt. A cseh diplomaták a Duna esetében ugyan érveltek a hajózással, de az Ipoly és a Ronyva kapcsán nem, és a határokat rögzítő szöveg sem említ hajózhatóságot: nem ez volt a feltétele, hogy egy folyó fősodrának középvonala határ lehessen.
A döntéshozók sem voltak annyira vakok és tájékozatlanok, hogy ha mégis így lett volna, ezt be lehessen nekik adni. Ráadásul a határok helyi, fizikai kijelölése a nagyhatalmak és a két érintett állam megbízottjaiból álló, úgynevezett határkijelölő bizottságok feladata volt, akik minden egyes métert bejártak – átverés kizárva.
Azt is meg kell említeni, hogy a csehek eredetileg a Dunát Vácig, majd keletre tovább haladva a Hatvan-Gyöngyös-Füzesabony-Tokaj vonalat akarták kijelölni.
Az Ipoly és a Ronyva számukra „visszalépés” volt, nem készültek, nem is készülhettek a folyókra vonatkozó érvekkel – emeli ki Ablonczy Balázs.
Hogy mégis honnan származik ez a tévhit? Az utódállamok fontos célja volt a pókháló mintájára elrendezett magyar vasúthálózat körbefutó ágainak megszerzése, amit az antant is támogatott. A részben a Ronyva és az Ipoly mellett fekvő vasút Csehszlovákiának azért is volt kulcsfontosságú, mert csak ez jelentett összeköttetést Kárpátaljával – ugye tudjuk, a területetet Trianonban a Felvidékkel együtt északi szomszédunkhoz csatolták.
Színmagyar területen futott, ezért még az antant államai között sem volt teljes egyetértés. Így vált a két folyó a határ részévé, és születhetett olyan szánalmas megoldás, mint Sátoraljaújhelyen: a várost Magyarországon hagyták, de a pályaudvart Csehszlovákiának adták.
Az Egyesült Államok nem írta alá Trianont, mert annyira igazságtalannak tartotta
Ilyen formában ez sem igaz, ilyesmire hivatkozva senki ne forduljon most Donald Trumphoz. Az Egyesült Államok delegációja a német békeszerződés megkötése után, már 1919-ben hazautazott a békekonferenciáról. Amerikai diplomaták megfigyelőként még maradtak, de döntési jogkör nélkül. A párizsi amerikai nagykövet kormánya nevében alá is írta a trianoni szerződést, de azt a kongresszus már nem ratifikálta.
De nem valamiféle magyarbarátságból, hanem azért, amiért egyetlen más, az első világháborút lezáró békeszerződést sem, mert azok első bekezdésükben mind a Nemzetek Szövetsége alapokmányát tartalmazták. A többségbe került republikánusok ugyanakkor nem akartak belépni a szervezetbe – a békék törvénybe iktatása márpedig ezzel járt volna.
Magyarul az amerikai törvényhozásnak nem a magyar határok „igazságtalanságával” volt baja, hanem a népszövetséggel.
Később az USA egyenként kötött békét világháborús ellenfeleivel. Magyarország estében volt egy passzus, miszerint az Egyesült Államok nem áll jót a határváltozásokért, nem vállal velük kapcsolatban semmilyen kötelezettséget, csak a két ország közti hadiállapot megszüntetését és az amerikai-magyar viszony rendezését rögzíti.
Talán felesleges, de jelezzük: a ’47-es párizsi béke ezt is „felülírta”, érvénytelenné tette.
[24.hu nyomán]
